
Vértes azt mondja egyszer: – Látom, egyedül vagy. Ajánlok neked egy nagyon rendes lányt.
– Na ne szórakozz. Felcsaptál házasságközvetítőnek? Sadhennek?
– Ez komoly, nem vicc. Találkoztam a nővel, elmondta, hogy kirúgta a pasiját, egyedül van. Mondtam neki, hogy van egy haverom, aki szintén. Csak az nem kirúgott valakit, hanem őt rúgták ki. Jó lenne neked.
– És hogy néz ki? Milyen?
– Szerintem a te eseted. Ütős egy csaj. Nagyon odavannak érte a pasik.
– Nem kell nekem olyan, akiért odavannak a pasik. Előbb-utóbb talál valakit magának, akiért meg ő van oda. Jobban, mint értem. Volt már ilyen.
– Te tetszenél neki. Bírja az ilyen lelkes faszikat, mint te vagy.
– Szerinted én egy lelkes faszi vagyok?
– Hát inkább, mint lelketlen. Különben minden hapsi, még a legcinikusabb is, bizonyos nőkkel szemben baromi lelkessé bír válni. Mindenkinek megvan a maga végzete. Everybody is somebody’s destiny.
– Mivel foglalkozik egyáltalán?
– Kapaszkodj meg. Meg vagy?
– Meg vagyok. – Megvárja, míg valóban megfogom az asztal szélét.
– Rúdtáncos.
Meg se rezzenek. Mintha reggelire, ebédre és vacsorára rúdtáncos bigéket fogyasztanék. – És hol táncol rúdilag?
– Több helyen is, ahova hívják. De leginkább a Babilon bárban. Ott lép fel minden este. Ő a show egyik száma. Menj le ma este, ott lesz.
Egy rúdtáncos? Kár lenne kihagyni.
Lemegyek a Babilonba. Már este kilenckor ott vagyok, semmiről se maradjak le. Elhatározom, hogy mintha a saját magam kémje lennék, megfigyelem a nőt És beszámolok majd magamnak róla, hogy milyennek találtam.
Egy dögös vörös pincérnő egyből odajön hozzám, és megkérdi, hogy melyik asztaltársasághoz tartozom.
Mondom, hogy egyikhez se.
Várok-e még valakit, valakiket?
Nem várok senkit, egyedül vagyok.
A műsort jöttem-e megnézni?
Igen, azt.
Mit szólnék ahhoz, hogy leültet a bárpulthoz, van egy király hely, ahonnan jó a rálátás a placcra és senki sem zavar.
Ültessen oda, fogadom el az ajánlatát.
Le is ültet, és mivel egy kicsivel magasabban vagyok, mint a többi vendég, tényleg jól látok mindent. Rendelek egy italt, bámészkodok. Tele van a hely, a pincérnők – van egy másik is, egy szőke, sőt, a pultban még egy civilruhás lány is segít kimérni a rendeléseket, megállás nélkül tüsténkednek. Mindenkit leültetnek valahogy. De semmi sem utal arra, hogy itt műsor lesz.
Még semmi változás, amikor a civil kiscsaj, aki éppen telefonál, rám néz, aztán fülén a telefonnal odajön hozzám. Megkérdi: – Elnézést, ismeri a Vértes Tamást?
– Ismerem – felelem neki.
Erre odaadja a telefont.
Ő van benne. – Te egy mekkora faszkalap vagy! – kezdi. – Leküldelek, hogy ismerkedj meg az Alexával, de te csak ülsz és piálsz. Miért nem kerested meg?
Ez az Alexa biztos a rúdtáncos. Hogy miért nem kerestem? Ez milyen hülye! Ha nincs itt, hogy’ keressem?
– Majd ha jön, odamegyek hozzá, és megmondom neki, hogy én vagyok a haverod – felelem neki; sokat magyarázni nem akarok, mert nagy a zaj, meg a lány is várja, hogy visszaadjam a telefont -, azzal kinyomom.
Visszaadom, és rögtön meg is kérdezem tőle, hogy az Alexa nevű rúdtáncos mikor jön.
Rám néz, elneveti magát.
– Persze – mondja – nem tudod, hogy én vagyok az.
A Vértes szólt neki, hogy le fogok menni, és mivel senki sem jelentkezett nála, sasolni kezdett, hogy ki lehet az. És miután a sok pasi között nem tudott rájönni, felhívta őt, hogy hogy mondja meg, miként festek.
Szóval ő a rúdtáncos. Az Alexa. Nem úgy néz ki.
Tök hülye a helyzet. Mit mondjak neki? Szerencsére ő lép. – Kérsz még egyet? – kérdi.
Jack Daniel’s volt, kérek. Amíg az italokhoz megy és kitölti, jól megnézem magamnak.
Hát nem egy bombázó.
Erre mondta a Vértes, hogy ütős? Az arca rendben van, az tényleg aranyos, de az alakja nulla, jellegtelen.
Hozza a piát. – Megérdemled -, mondja – lejöttél, hogy megnézd, nem vagyok-e üvegszemű.
Köszöni, ő nem iszik, még vezet ma este. És nem kecmecel, rögtön a lényegre tér. – Azt látom, hogy milyen vagy, de mondjál is valamit magadról.
– Kérdezz inkább te – kérem -, én, ha tudok, majd válaszolok.
Azt hallotta, hogy régiségkereskedéssel foglalkozom, van egy boltom Sopronban, de mi érdekel ezen kívül?
Végre valaki, aki nincs elájulva a régiségkereskedéstől.
– Hú… – mondom neki -, ha ebbe most belekezdenék, reggelig nem bírnám abbahagyni. Ezzel az erővel én is megkérdezhetem, hogy a rúdtáncoláson kívül téged mi érdekel? Ha vége van a műsorodnak, gyere vissza, dumáljuk meg.
Csakhogy akkor nem ér rá, mert ahogy itt végez, egyből indul egy másik helyre, ahol ugyancsak fellép. De utána beszélhetünk, ha akarom, holnap ott megvárhatom.
– Jó, megvárlak – mondom neki. Tetszik a modora; a gyorsasága, a határozottsága. – Hova menjek?
– A Velencei tónál leszek, Agárdon, egy szállodában. Ott is van éjszakai műsor. – Hátra nyúl, előre vesz egy jegyzetblokkot, felírja a címet. – Itt a számom is – azt is odaírja.
A Velencei tónál?! Az nem a szomszéd utca.
– Odamész most is, ez után?
– Igen, holnap meg vissza. Aztán megint le.
Én is adok neki egy névjegykártyát. Megnézi.
– Te ilyen tudományos ember vagy?
– Ja. Tudományos ószeres.
– Tizenegyre gyere, megmondom a Pistinek, hogy jönni fogsz. – Hozzáteszi: – a Pisti a beengedő, aki az ajtónál vigyáz.
– Ha tizenegykor kezdődik, meddig tart a fellépésed?
– Pont éjfélig. Utána ráérek.
Ez se semmi. Éjfélkor kezdünk el ismerkedni egymással?
Ha már ott vagyok, végignézem a műsort. Először egy alacsony, mozgékony kis nő jön ki fehér bőrszerkóban, gitár is van nála. Az is fehér, naná. És nemcsak nála van, játszani is tud rajta. A Back to Black után belecsap, a kéttagú zenekar – egy fúvós meg egy gitáros, dobgép van – alig tudja követni. Két régi Suzi Quatro számmal hergeli a népet, aztán a Man’s World-del zárja. Ami talán nem is annyira jó, mert utána is egy lassú műsorszám következik: maga a rúdtánc.
Kihoznak egy hosszú, fénylő acélrudat, alul-felül belepattintják egy-egy bilincsbe – ennyi az előkészítés. Sejtelmes zene, hosszú várakozás után előtűnik egy mesebelien szép, magas és vékony nő, a rúd mellé lép, megáll. Bordó, az arca egy részét elfedő, flitteres maszk van rajta; csodálatos és titokzatos jelenség.
Amiként a bejáratnál lévő hirdetőtáblán áll: az Éj Hercegnője.
Leül, és ülve elkezd táncolni. Soha nem gondoltam, hogy ilyen létezik. Kígyószerű mozdulatokat tesz, úgy fonja egymásba a karjait, ahogy a kígyó fűzi a köreit, aztán észrevétlenül felemelkedik, hirtelen a rúd mellé lép, és egyik lábát a magasban kapaszkodó keze mellé vágja fel. Hihetetlenül hajlékony, a lábai gyakorlatilag egyvonalban, egymás meghosszabbításaként függőlegesen állnak. Aztán mindkét kezével megragadja a rudat, és két gyors húzással fellendíti magát a magasba. Ott megállás nélkül úgy mozog, mintha a puszta levegőre támaszkodna. Sokszor csak egyik lábával vagy kezével tartja magát – nem csak hajlékony, hanem szikáran izmos is.
Alexa még sehol.
E mellett a lány mellett, bármit is ad majd elő, nem lesz esélye.
Aztán rájövök, hogy ő az.
Ő ez a csodálatos nő.
A szürke kis egér, aki előbb itt dumált velem és a hobbim felől érdeklődött.
Hogy tudtam ennyire mellé nézni?
Minél inkább azt hiszem, hogy ismerem a nőket, meg tudom fejteni a titkaikat, annál kevésbé ismerem és annál kevésbé tudom megfejteni őket.
XXX
El vagyunk már telve egymással, de amikor ledobja a t-shirtjét meg a könnyű kis gatyáját, hadd érje mindenütt a nap, megint beindulok rá. Arra kérem, hogy térdeljen fölém, de fordítva; franciázzunk. A szeretkezésnek ettől a fajtájától nem vagyok elájulva, az ember vagy arra figyel, amit ő a másikkal művel, vagy arra, amit a másik művel ővele. Kettőre koncentrálni egyszerre lehetetlenség; ilyen csak a női magazinok „Tökéletes harmónia” rovatában létezik. Most, hogy kint vagyunk a természetben, meg sem próbálok arra figyelni, ami lent történik velem, hanem csak arra, amit magam fölött látok.
A látványt egy csodálatos, a rózsaszín legalább háromféle árnyalatában tündöklő pina uralja. Amelynek két szegélye úgy indul a csiklója fölötti kitüremkedésből, mint két, egyazon tőről burjánzó iker-hajtás, hogy aztán körbe fogva a titokzatosan feltáruló nyílást, egymásba olvadjanak bele. A lemenő nap fénye hátulról érinti és megcsillantja ezeket a benedvesedett redőket, de a mélyükre nem hatol le. Oda csak a nyelvem, illetve a kezem. A szeméremdombja, a hasa és a fejem két oldalán támaszkodó combjai kitakarják előlem az eget; azt csak egy olyan, hátrafelé nyíló V–forma háromszögében látom, amelynek két szára a két lába, csúcsa pedig a csiklója.
Hogy a kép örökre belém vésődjön, a fejem mögött burjánzó mezei virágok fölém hajolva színes szirmokkal pöttyözik be az ég fátyolfelhős kékjét.
XXX
Egy könyvet olvas, Simone de Beauvoir Minden ember halandóját.
– Jó? – kérdem tőle.
– Olvasd el te is –, mondja, – utána beszélhetünk róla.
Elolvasom; egy délután, este és éjszaka alatt végzek vele.
– Hogy tetszett? – kérdi.
Szerintem az eleje és vége, a kerettörténet zseniális, szerinte viszont a közepe az.
– Miért pont a kerettörténet? – kérdi.
– A főszereplő halhatatlansága miatt A nő-férfi ellentét van benne abszurd, ugyanakkor mégis hihető és izgalmas történetté párolva.
– Ez egy ritka nagy bölcsesség – gúnyolódik –, nem ártana, ha kifejtenéd. Mi az a nagy ellentét?
– Az, hogy a nő alapvetően monogám, a férfi pedig poligám természetű, s ezek nem hozhatók közös nevezőre. A nőnek egy férfi kell, de az állandóra, a férfinak viszont sok nő és csak futólag.
– Ilyen okosságot egy perc alatt százat mondok neked; hogy jön ez a regényhez?
Igaza van, bár azt is látom, elsősorban női mivoltában érzi sértve magát.
– Úgy, hogy a főhős azért örökéletű, hogy félreérthetetlen legyen: egy pasitól elfogadott, hogy úgy mondjam, jogában áll egész életében hajkurászni a nőket. Örök szerelem csak a leányregényekben létezik.
– Ez marhaság! – ellenkezik.
– Nem én találtam ki – mondom –, hanem egy de Beauvoir nevű, amúgy megrögzötten feminista spiné.
– Lehet, hogy ezt írta, de akkor sem igaz! Semmi sem indokolja!
– És a menopauza például? – jut az eszembe.
– Hogy jön ide a menopauza?
– Úgy, hogy a pasi elvileg egész életében nemzőképes, a nő viszont ereje teljében egyszer csak megszűnik az lenni. Amiből az következik, hogy a pasinak új, befedezhető nőstény után kell néznie.
– De szerelmeskedni még akkor is tud!
– Csakhogy a férfit ez már nem érdekli. Ő gyerekcsinálásra alkalmas nőt keres, lévén, hogy egyszerűen erre van kitalálva.
– Mire?!
– A koslatásra. A kefélésre.
Arra, hogy gyereket csináljon minél több nőnek. Hogy akár a pitypang a spóráit, a magvait szórja szerteszéjjel. A férfi csak erre jó… na meg hogy jártassa a pofáját – ezt utóbbit csak azért teszem hozzá, hogy a kedvében járjak, bár, noha nem ilyen sommásan, valóban ez a véleményem.