Vértes azt mondja egyszer: – Látom, egyedül vagy. Ajánlok neked egy nagyon rendes lányt.

– Na ne szórakozz. Felcsaptál házasságközvetítőnek? Sadhennek?

– Ez komoly, nem vicc. Találkoztam a nővel, elmondta, hogy kirúgta a pasiját, egyedül van. Mondtam neki, hogy van egy haverom, aki szintén. Csak az nem kirúgott valakit, hanem őt rúgták ki. Jó lenne neked.

– És hogy néz ki? Milyen?

– Szerintem a te eseted. Ütős egy csaj. Nagyon odavannak érte a pasik.

– Nem kell nekem olyan, akiért odavannak a pasik. Előbb-utóbb talál valakit magának, akiért meg ő van oda. Jobban, mint értem. Volt már ilyen.

– Te tetszenél neki. Bírja az ilyen lelkes faszikat, mint te vagy.

– Szerinted én egy lelkes faszi vagyok?

– Hát inkább, mint lelketlen. Különben minden hapsi, még a legcinikusabb is, bizonyos nőkkel szemben baromi lelkessé bír válni. Mindenkinek megvan a maga végzete. Everybody is somebody’s destiny.

– Mivel foglalkozik egyáltalán?

– Kapaszkodj meg. Meg vagy?

– Meg vagyok. – Megvárja, míg valóban megfogom az asztal szélét.

– Rúdtáncos.

Meg se rezzenek. Mintha reggelire, ebédre és vacsorára rúdtáncos bigéket fogyasztanék. – És hol táncol rúdilag?

– Több helyen is, ahova hívják. De leginkább a Babilon bárban. Ott lép fel minden este. Ő a show egyik száma. Menj le ma este, ott lesz.

Egy rúdtáncos? Kár lenne kihagyni.

Lemegyek a Babilonba. Már este kilenckor ott vagyok, semmiről se maradjak le. Elhatározom, hogy mintha a saját magam kémje lennék, megfigyelem a nőt És beszámolok majd magamnak róla, hogy milyennek találtam.

Egy dögös vörös pincérnő egyből odajön hozzám, és megkérdi, hogy melyik asztaltársasághoz tartozom.

Mondom, hogy egyikhez se.

Várok-e még valakit, valakiket?

Nem várok senkit, egyedül vagyok.

A műsort jöttem-e megnézni?

Igen, azt.

Mit szólnék ahhoz, hogy leültet a bárpulthoz, van egy király hely, ahonnan jó a rálátás a placcra és senki sem zavar.

Ültessen oda, fogadom el az ajánlatát.

Le is ültet, és mivel egy kicsivel magasabban vagyok, mint a többi vendég, tényleg jól látok mindent. Rendelek egy italt, bámészkodok. Tele van a hely, a pincérnők – van egy másik is, egy szőke, sőt, a pultban még egy civilruhás lány is segít kimérni a rendeléseket, megállás nélkül tüsténkednek. Mindenkit leültetnek valahogy. De semmi sem utal arra, hogy itt műsor lesz.

Még semmi változás, amikor a civil kiscsaj, aki éppen telefonál, rám néz, aztán fülén a telefonnal odajön hozzám. Megkérdi: – Elnézést, ismeri a Vértes Tamást?

– Ismerem – felelem neki.

Erre odaadja a telefont.

Ő van benne. – Te egy mekkora faszkalap vagy! – kezdi. – Leküldelek, hogy ismerkedj meg az Alexával, de te csak ülsz és piálsz. Miért nem kerested meg?

Ez az Alexa biztos a rúdtáncos. Hogy miért nem kerestem? Ez milyen hülye! Ha nincs itt, hogy’ keressem?

– Majd ha jön, odamegyek hozzá, és megmondom neki, hogy én vagyok a haverod – felelem neki; sokat magyarázni nem akarok, mert nagy a zaj, meg a lány is várja, hogy visszaadjam a telefont -, azzal kinyomom.

Visszaadom, és rögtön meg is kérdezem tőle, hogy az Alexa nevű rúdtáncos mikor jön.

Rám néz, elneveti magát.

– Persze – mondja – nem tudod, hogy én vagyok az.

A Vértes szólt neki, hogy le fogok menni, és mivel senki sem jelentkezett nála, sasolni kezdett, hogy ki lehet az. És miután a sok pasi között nem tudott rájönni, felhívta őt, hogy hogy mondja meg, miként festek.

Szóval ő a rúdtáncos. Az Alexa. Nem úgy néz ki.

Tök hülye a helyzet. Mit mondjak neki? Szerencsére ő lép. – Kérsz még egyet? – kérdi.

Jack Daniel’s volt, kérek. Amíg az italokhoz megy és kitölti, jól megnézem magamnak.

Hát nem egy bombázó.

Erre mondta a Vértes, hogy ütős? Az arca rendben van, az tényleg aranyos, de az alakja nulla, jellegtelen.

Hozza a piát. – Megérdemled -, mondja – lejöttél, hogy megnézd, nem vagyok-e üvegszemű.

Köszöni, ő nem iszik, még vezet ma este. És nem kecmecel, rögtön a lényegre tér. – Azt látom, hogy milyen vagy, de mondjál is valamit magadról.

– Kérdezz inkább te – kérem -, én, ha tudok, majd válaszolok.

Azt hallotta, hogy régiségkereskedéssel foglalkozom, van egy boltom Sopronban, de mi érdekel ezen kívül?

Végre valaki, aki nincs elájulva a régiségkereskedéstől.

– Hú… – mondom neki -, ha ebbe most belekezdenék, reggelig nem bírnám abbahagyni. Ezzel az erővel én is megkérdezhetem, hogy a rúdtáncoláson kívül téged mi érdekel? Ha vége van a műsorodnak, gyere vissza, dumáljuk meg.

Csakhogy akkor nem ér rá, mert ahogy itt végez, egyből indul egy másik helyre, ahol ugyancsak fellép. De utána beszélhetünk, ha akarom, holnap ott megvárhatom.

– Jó, megvárlak – mondom neki. Tetszik a modora; a gyorsasága, a határozottsága. – Hova menjek?

– A Velencei tónál leszek, Agárdon, egy szállodában. Ott is van éjszakai műsor. – Hátra nyúl, előre vesz egy jegyzetblokkot, felírja a címet. – Itt a számom is – azt is odaírja.

A Velencei tónál?! Az nem a szomszéd utca.

– Odamész most is, ez után?

–  Igen, holnap meg vissza. Aztán megint le.

Én is adok neki egy névjegykártyát. Megnézi.

– Te ilyen tudományos ember vagy?

– Ja. Tudományos ószeres.

– Tizenegyre gyere, megmondom a Pistinek, hogy jönni fogsz. – Hozzáteszi: – a Pisti a beengedő, aki az ajtónál vigyáz.

– Ha tizenegykor kezdődik, meddig tart a fellépésed?

– Pont éjfélig. Utána ráérek.

Ez se semmi. Éjfélkor kezdünk el ismerkedni egymással?

Ha már ott vagyok, végignézem a műsort. Először egy alacsony, mozgékony kis nő jön ki fehér bőrszerkóban, gitár is van nála. Az is fehér, naná. És nemcsak nála van, játszani is tud rajta. A Back to Black után belecsap, a kéttagú zenekar – egy fúvós meg egy gitáros, dobgép van – alig tudja követni. Két régi Suzi Quatro számmal hergeli a népet, aztán a Man’s World-del zárja. Ami talán nem is annyira jó, mert utána is egy lassú műsorszám következik: maga a rúdtánc.

Kihoznak egy hosszú, fénylő acélrudat, alul-felül belepattintják egy-egy bilincsbe – ennyi az előkészítés. Sejtelmes zene, hosszú várakozás után előtűnik egy mesebelien szép, magas és vékony nő, a rúd mellé lép, megáll. Bordó, az arca egy részét elfedő, flitteres maszk van rajta; csodálatos és titokzatos jelenség.

Amiként a bejáratnál lévő hirdetőtáblán áll: az Éj Hercegnője.

Leül, és ülve elkezd táncolni. Soha nem gondoltam, hogy ilyen létezik. Kígyószerű mozdulatokat tesz, úgy fonja egymásba a karjait, ahogy a kígyó fűzi a köreit, aztán észrevétlenül felemelkedik, hirtelen a rúd mellé lép, és egyik lábát a magasban kapaszkodó keze mellé vágja fel. Hihetetlenül hajlékony, a lábai gyakorlatilag egyvonalban, egymás meghosszabbításaként függőlegesen állnak. Aztán mindkét kezével megragadja a rudat, és két gyors húzással fellendíti magát a magasba. Ott megállás nélkül úgy mozog, mintha a puszta levegőre támaszkodna. Sokszor csak egyik lábával vagy kezével tartja magát – nem csak hajlékony, hanem szikáran izmos is.

Alexa még sehol.

E mellett a lány mellett, bármit is ad majd elő, nem lesz esélye.

Aztán rájövök, hogy ő az.

Ő ez a csodálatos nő.

A szürke kis egér, aki előbb itt dumált velem és a hobbim felől érdeklődött.

Hogy tudtam ennyire mellé nézni?

Minél inkább azt hiszem, hogy ismerem a nőket, meg tudom fejteni a titkaikat, annál kevésbé ismerem és annál kevésbé tudom megfejteni őket.

 

XXX

 

El vagyunk már telve egymással, de amikor ledobja a t-shirtjét meg a könnyű kis gatyáját, hadd érje mindenütt a nap, megint beindulok rá. Arra kérem, hogy térdeljen fölém, de fordítva; franciázzunk. A szeretkezésnek ettől a fajtájától nem vagyok elájulva, az ember vagy arra figyel, amit ő a másikkal művel, vagy arra, amit a másik művel ővele. Kettőre koncentrálni egyszerre lehetetlenség; ilyen csak a női magazinok „Tökéletes harmónia” rovatában létezik. Most, hogy kint vagyunk a természetben, meg sem próbálok arra figyelni, ami lent történik velem, hanem csak arra, amit magam fölött látok.

A látványt egy csodálatos, a rózsaszín legalább háromféle árnyalatában tündöklő pina uralja. Amelynek két szegélye úgy indul a csiklója fölötti kitüremkedésből, mint két, egyazon tőről burjánzó iker-hajtás, hogy aztán körbe fogva a titokzatosan feltáruló nyílást, egymásba olvadjanak bele.  A lemenő nap fénye hátulról érinti és megcsillantja ezeket a benedvesedett redőket, de a mélyükre nem hatol le. Oda csak a nyelvem, illetve a kezem. A szeméremdombja, a hasa és a fejem két oldalán támaszkodó combjai kitakarják előlem az eget; azt csak egy olyan, hátrafelé nyíló V–forma háromszögében látom, amelynek két szára a két lába, csúcsa pedig a csiklója.

Hogy a kép örökre belém vésődjön, a fejem mögött burjánzó mezei virágok fölém hajolva színes szirmokkal pöttyözik be az ég fátyolfelhős kékjét.

XXX

 

Egy könyvet olvas, Simone de Beauvoir Minden ember halandóját.

– Jó? – kérdem tőle.

– Olvasd el te is –, mondja, – utána beszélhetünk róla.

Elolvasom; egy délután, este és éjszaka alatt végzek vele.

– Hogy tetszett? – kérdi.

Szerintem az eleje és vége, a kerettörténet zseniális, szerinte viszont a közepe az.

– Miért pont a kerettörténet? – kérdi.

– A főszereplő halhatatlansága miatt A nő-férfi ellentét van benne abszurd, ugyanakkor mégis hihető és izgalmas történetté párolva.

– Ez egy ritka nagy bölcsesség – gúnyolódik –, nem ártana, ha kifejtenéd. Mi az a nagy ellentét?

– Az, hogy a nő alapvetően monogám, a férfi pedig poligám természetű, s ezek nem hozhatók közös nevezőre. A nőnek egy férfi kell, de az állandóra, a férfinak viszont sok nő és csak futólag.

– Ilyen okosságot egy perc alatt százat mondok neked; hogy jön ez a regényhez?

Igaza van, bár azt is látom, elsősorban női mivoltában érzi sértve magát.

– Úgy, hogy a főhős azért örökéletű, hogy félreérthetetlen legyen: egy pasitól elfogadott, hogy úgy mondjam, jogában áll egész életében hajkurászni a nőket. Örök szerelem csak a leányregényekben létezik.

– Ez marhaság! – ellenkezik.

– Nem én találtam ki – mondom –, hanem egy de Beauvoir nevű, amúgy megrögzötten feminista spiné.

– Lehet, hogy ezt írta, de akkor sem igaz! Semmi sem indokolja!

– És a menopauza például? – jut az eszembe.

– Hogy jön ide a menopauza?

– Úgy, hogy a pasi elvileg egész életében nemzőképes, a nő viszont ereje teljében egyszer csak megszűnik az lenni. Amiből az következik, hogy a pasinak új, befedezhető nőstény után kell néznie.

– De szerelmeskedni még akkor is tud!

– Csakhogy a férfit ez már nem érdekli. Ő gyerekcsinálásra alkalmas nőt keres, lévén, hogy egyszerűen erre van kitalálva.

– Mire?!

– A koslatásra. A kefélésre.

Arra, hogy gyereket csináljon minél több nőnek. Hogy akár a pitypang a spóráit, a magvait szórja szerteszéjjel.  A férfi csak erre jó… na meg hogy jártassa a pofáját – ezt utóbbit csak azért teszem hozzá, hogy a kedvében járjak, bár, noha nem ilyen sommásan, valóban ez a véleményem.