Számtalan szerző futott neki, hogy megfejtse azt a nőkből áradó különleges aurát, amely a férfiak számára olyan titokzatossá teszi őket (a legismertebbek: Ady, Kosztolányi, Csáth, Karinthy) de senki sem jutott el a titok megfejtéséig.
Talán a festők; nekik inkább sikerült.
Sokan – nem alaptalanul a világ legjobb festőjének tartják Jonannes (Jan) Veermert. (1632-1675). Rövid élete során szinte csak nőalakokat festett; szinte mindegyiken rajta rejlik az a titok, megközelíthetetlen- és megfejthetetlenség, valamiféle égi jegy, amelyet éppoly nehéz megfogalmazni, mint maguknak a modelleknek titokzatosságát. Úgy gondolom, ha a Leány gyöngy fülbevalóval vagy A festőművészet nőalakjának tekintetébe mélyednünk, azaz időt szentelünk a tanulmányozásukra – talán mi is megsejtünk valamit abból a titokból, amit Vermeer megsejtett és igyekezett kifejezni. Fogarassy Miklós műértő (1939-2013) volt az, aki talán a legközelebb került e titok megfejtéséhez „Vermeer: A festőművészet” című tanulmánykötetében.
„Arckifejezésén az élet és a lélek titkos személyessége van jelen, és mintha még saját alakjával szemben is különvaló lenne: az arc szinte magányos az alak egészéhez viszonyítva. … Ez az arc a festmény legfinomabb és legtöbb érzelmet sugárzó enigmája, a nő, a gyermek, a fialat mivoltában szép és jó női emberarc teljességével.
Nézzük meg alaposan Vermeer képeit. És keressük, fedezzük fel és csodáljuk saját szerelmünk, párunk, szeretőnk arcán ezt a megfoghatatlan titkot.
A NŐK regény Keresés kötetének 318. oldalán én is kísérletet teszek egy ilyen rácsodálkozásra:
„ … én meg csak hallgatom, figyelem őt. Ez a csodálatos nő volt jódarabig életem része? Ilyen szerencsében volt részem?! Belém ég a látvány, a pillanat. Mert csodálatos, csodálatos és titokzatos, mint Nofretéte, érzékeny, mindent tudó, mindent megtapasztalt arc, ugyanakkor kiszolgáltatott és érdeklődő, naivan odafigyelő is. Egy fotós ismerősünk mondta egyszer, hogy a világ legnagyobb marhaságát csináltam, amikor otthagytam. Amikor nem hittem benne. Mintha az együttlétünkben kezdettől fogva ott rejtőzködött volna az elmúlás szomorúsága, mintha már akkor, amikor megismertem és őrült módon vágytam rá, tudtam volna, hogy valamikor vége lesz. Mert így vagy úgy, vagy valahogy, mindennek vége lesz egyszer.”